FSMH.HU

"Minden városnak megvan a maga titkai". Rómának aztán voltak\vannak\lesznek titkai - az Örök Város minden történelmi korszakban pezsgő életet tudhatott a magáénak. Legsorsfordítóbb eseményei talán az ókorban történtek, abban az időszakban, amikor a Köztársaság hatalmas válságban szenvedett, és muszáj volt változtatni. Az ekkor történt eseményeket még Shakespeare-t is megihlette, Caesar utolsó soha el nem hangzott szavait mindenki ismeri. Ebbe a világba enged betekintést a Róma.

A történet főszereplői elsősorban nem a nagy emberek, hanem két katona Julius Caesar 13. légiójából: Lucius Vorenus, és Titus Pullo (valós személyek voltak, Caesar még A gall háború c. művében is megemlítette őket). Előbbi még a régiek méltóságát, és erkölcsiségét viseli magán, utóbbinak viszont az erkölcse körülbelül egy kalózéval egyezik. Miután a gall háború végefelé Caesar hadijelvényét, a sast ellopják, épp erre a két fickóra bízzák a visszaszerzését. Ezzel kezdődik kalandjaik a nagyok közt: Pompeius, Caesar, később pedig Octavianus és Marcus Antonius mellett, és minden egyes fontos eseményhez van valami közük, amolyan Forrest Gump-módra.

Az, ami már elsőre megfogott, az a hihetetlen kidolgozottság. Nem csak a látványra értve, hanem úgy általában. A valós történelmi helyszíneket, mint a Forum, vagy az Aventinus, a második évadban pedig Ostia kikötője félelmetesen szépen lett felépítve (a Cinecittá stúdióban az egész le is égett egyszer), ekkor még Róma nem az a hatalmas márványváros, mint Nero után, hanem kicsi, sáros, és mocskos, mindenütt földutakkal. A ruhákra is láthatóan nagy gondot fordítottak, mint az ételekre, szokásokra, kvázi mindenre.

A színészek nagyrészt britek, és kettő közülük jelentősebb színházi múlttal is rendelkeznek: Ciarán Hinds (Caesar), és Kenneth Cranham (Pompeius Magnus). Előbbié nálam a legjobb Caesar-alakítás, amit valaha láttam, utóbbi pedig minden szempontból méltó ellenfele volt a dictatornak, csak a történelem és a balszerencse állta az útját. Vorenus és Pullo (Kevin McKidd, és Ray Stevenson) is kiválóak, Octavianus (Max Pirkis) okossága egyáltalán nem idegesítő még kölyökként sem, Antonius (James Purefoy) pedig látványosan laza a nőbolondító playboy szerepében. No meg Kleopátra, aki ha talán nem is a legszebb nő a világon, de karaktere magával ragadó.

A sorozat, ellentétben a Spartacus: Blood and Sand-del egyáltalán nem a véres jelenetekre koncentrál, bár az igaz, hogy vér és szex is van dögivel a két évadban (Titus Pullo gladiátorjelente mindent visz), viszont a párbeszédek, a személyek közti konfliktusok (egy rakás van belőlük) fontosabbak. És szerencsére ezek érdekesek is, mivel többen is játszanak színházban, a drámai feszültséget jól elkapták sokszor. No azért látványos jelenetek is vannak: az első évadban Caesar diadalmenete, ahol néhány ezer embert biztosan össze lehet számlálni ott helyben, a másodikban a philippi csata.

Sajna mivel HBO-sorozatról van szó, az évadok elég rövidek (összesen 22 részes), a rengeteg pénz felemésztése miatt nem is tudták teljesen megcsinálni az egészet (öt évad volt tervbe véve), azonban úgy tűnik, hogy folytatni tudják film formájában. Nálam a Róma maradt idáig az etalon, még a Spartacus, a Tudorok, és a Katedrális sem tudta megdönteni. Véleményem szerint kihagyhatatlan a sorozat, muszáj legalább 1 részt látni belőle.

Az első jelző, ami eszembe jut, az a beteges. Ritkán látni ilyen sorozatot, ami pedig azt illeti, a Róma eddig kimaradt az életemből, így sajnálatos módon nincs viszonyítási alapom. Elképesztő hatása miatt ez is ilyen 2 nap alatt elfogyasztott alkotás volt. Úgy vélem nagy hatással volt rám, főleg a trágár szókincsemre.

Történet: A történet nyilvánvalóan valamilyen szinten adott, hiszen Spartacus története már az általános iskolás padokban felmerül, (ha jól emlékszem, töri szakkörösöknek biztos) a többi meg csak körítés a biztos bevételi források miatt. Van rengeteg vér, intrika, hazugság, erő, szerelem, szenvedés és szex. Nem láttam még olyan sorozatot ahol ennyire nyíltan és ilyen rendszerességel pajzánkodnak a képernyőn. Valamint nem hittem volna hogy megannyi megtört férfiszív szeretett Xénája (Lucy Lawless) valaha megvillantja melleit a nagyérdemű előtt, főleg nem ennyiszer.

Szereplők, rendezés és vélemény: A rendezők népes névsora: Michael Hurst, Rick Jacobson, Jesse Warn, ami arról tesz tanúbizonyságot, hogy nem igazán van leggyengébb láncszem. A 300 stílusát idézi a film, mégis más, magával ragadó és jól összeszedett. Persze a véren van a hangsúly, amivel azért a nézők többségét rabul lehet ejteni, de nem nagyon tudnék hiányosságokat felsorolni. A színészek különösen jól végzik a dolgukat, persze itt már van gyengébb láncszem, de nem meghatározó a szummára tekintettel. Ez is egy olyan széria, amit bátran tudok ajánlani mindenkinek, viszont a gyerekeket ne szoktassuk rá, illetve a vér-iszonyosok is kerüljék a saját érdekükben

A Disney-nek szembe kellett nézni a ténnyel, hogy a régi báj megőrzése nem feltétlenül elegendő a kiéhezett nézők számára. Valami újat kell mutatni, valami olyat, aminek a receptje biztos siker volt már eddig is, de mégis tud más lenni. Sikerült! Nem is kicsit.

Történet: A királyság legkeresettebb és egyben legsármosabb körözött banditája, Flynn Rider egy titokzatos toronyban próbál menedéket találni üldözői elől, ahol fogságba ejti 21 méteres mágikus aranyhajával a torony lakója, a gyönyörű és bátor Aranyhaj. Flynn felettébb kíváncsi fogvatartója eddig csak a megfelelő alkalomra várt, hogy az éveken át tartó rabságból szabadulhasson, és ez az alkalom, úgy tűnik, eljött. Alkut köt hát a jóképű tolvajjal, így kezdetét veszi egy kalandokkal teli utazás, melyen a furcsa párost elkíséri egy minden bajtól óva intő, túlságosan aggodalmaskodó kaméleon, egy szuperzsaru ló, és a mogorva-goromba kocsmagengszeterek bandája.

Szereplők, rendezés és vélemény: Durván sikerült ismételten olyan karaktereket alkotni, amelyek első ránézésre az ember szívéhez nőnek. Mit nekem Hamupipőke, ha van egy aranyhajú lány, aki megcsinálja a szerencséjét. Ki gondolná, hogy még futja egy ilyen sztorira a túlzsúfolt tárházból. Őszintén szólva, egy kicsit olyan a mese, amit nehéz nem azonosítani más sztorikkal, kicsit olyan összeollózás gyanús az egész. Azonban ez közel sem probléma, hiszen remekül megállja a helyét a neves mesegyár polcain. Nathan Greno és Byron Howard alkotta a rendezőpárost, utóbbi már mutatott pár trükköt a Volt rendezésével, így a páros igen jól muzsikál. Ja még annyi, hogy különösen tetszettek a dalos részek, nem gondoltam hogy ennyi idős fejjel is élvezni fogom azt, amit 7 évesen sem szerettem annyira.

8/10 (ettől függetlenül zseniális)

Azt lehet mondani hogy az év egyik meglepetés sorozata, amely részben igaz, mivel azért a katarzis érzés számomra kicsit elmaradt. A szereplőgárda sem az a kiemelkedő, jól kiválogatott csapat. Mégis valami miatt, a sorozat iszonyatosan leköti az embert, és előfordulhatnak olyan balesetek mint velem, hogy egyben ledarálható az első évadnak nevezett 6 rész.

Történet: Az emberiséget megtámadta egy vírus, ezáltal a szerencsések kivételével mindenki agyhallottként tengeti a mindennapjait. A túlélők napról napra azon fáradoznak, hogy kis szerencsével megérjék a holnapot. Szerelmi háromszögtől, láb nélküli zombiig van minden, mi szem szájnak ingere. Rengetek kiskaput hagytak a történetben, így nem fog túl nagy nehézséget okozni a folytatás megírása, reméljük picit jobban fog menni mint eddig, mert valljuk be, hasonló dolgokat láthattunk már egészestés filmek formájában.

Szereplők és rendezés: A rendezéssel nincs is baj, mivel kihozták a sztoriból a maximumot, illetve azt, amit ezzel a szereplőgárdával kilehetett. Frank Darabont meglehetősen jól keverte a lapokat, remek kis jeleneteket ütöttek össze. (A lovaglós rész a legnagyobb, persze lenne még mit kiemelni). A szereplőgárda viszont számomra kicsit idegen maradt, nem mondhatnám senkire azt, hogy sajnálnám, ha esetleg kicsit megkóstolnák a zombik. Reméljük e tekintetben is tudnak javulni az eddigiekhez, mert azért elférne.

Vélemény: Rendkívül jól szórakoztam, és nagyon várom a folytatást. Viszont nagyon fel kell kötni a gatyát, hogyha tartani szeretnék a 6 millás nézettségi rekordot, mivel vannak olyan hibák, ami miatt hamar megcsappanhat a rajongótábor. Mindemellett üde folt ez így az értékelhetetlen pár rész megélő szerencsétlen sorozatoknál. Rengeteg kiindulási pont van a folytatáshoz, ami el is kell, mivel egy sorozatról beszélünk, ami szerencsés esetben több szálon csordogál. Nézze meg mindenki, vesztenivaló nem igen van!

Annyi hír kering már erről a filmről, hogy nem is nagyon mennék bele a részletekbe. Bay papa azt ígérte, hogy a harmadik rész sokkal inkább arra törekszik, hogy az első rész nyomdokiba lépjen, vagyis élvezhető legyen, ne úgy, mint a második rész, ami sötét volt és fájdalmat okozott, főleg a szemnek, mivel nehéz volt követni a vágásokat. 2011 júliusában jön a cucc, addig is nézze meg mindenki az első trailert, ami nem mondható étvágygerjesztőnek, inkább nyugtató hatással bíz, miszerint nem kell izgulni készül az, csak még kell egy kis idő.

"He knows the score. He gets the women. And he kills the bad guys!"

Tulajdonképp egész 2010-ben ezt a filmet vártam az Expendables, és a Predators mellett - pedig pár éve csak poénként indult, egy sima kamutrailer volt a Terrorbolygó előtt a hangulat megalapozásaként. Eltelt 3 év, és szerencsére mozifilm lett belőle, amit Robert Rodriguez a már lassan szokásosnak mondható grindhouse-stílben alkotta meg. Azaz vér, vér, bot egyszerűségével vetekedő sztorikkal, és sírvaröhögősen beteg poénokkal.

A történet röviden annyi, hogy Machetével (Danny Trejo) csúnyán elbánt egy Torrez nevű drogbáró (Steven Seagal), emiatt hősünk az USA-ba menekül. Egy nap megkeresik egy melóval: egy szenátort kell lelőnie, de átverik. Machete felszívja magát, és elpusztít mindent és mindenkit, ami az útjába áll.

Meglepő, hogy egy ilyen explotation-filmben mit keres Jessica Alba (Sartana ügynök), és Robert De Niro (McLaughin szenátor). Lindsay Lohant (April) még valahogy értem, elvégre sosem lehetne őt színésznőnek nézni (és a drogos lánykát neki nem is oly nagy nehézség eljátszani), de szerencsére megjelennek Rodriguez szokásos színészei: Cheech Marin (az atya), akit még a Desperadóban a csapos szerepében lehetett látni; Tom Savini, volt maszkmester, egyébként az Alkonyattól pirkadatig Sex Machine-je; és maga a korábban San Quentint is megjáró főhős, a veszedelmesen barázdált arcú Danny Trejo, aki már 25 éve szerepel kisebb-nagyobb filmekben. Na ő aztán abszolút megérdemelte ezt a főszerepet (Desperadóban ő a szótlan késdobáló fickó). Steven Seagal alaposan meghízott a legutóbbi filmes szereplése óta (Félholt, 2002), de tagadhatatlan, hogy az ő személye parodizálja ki a teljes életművét a filmben. És most először játszik gonoszt.

A Machete térdig gázol a hemoglobinban, aki érzékeny ilyesmire, az inkább el se kezdje a filmet (mindjárt az elején 4 embernek a feje távozik fájdalmasan gyorsan a nyakától). A belekkel való hintázáson át a keresztre feszítésig minden van. Picit meglepő, de Antal Nimród is szerepel a filmben, a szenátor egyik emberének a testőre ("Mit szólsz ahhoz, ha megölnélek téged, te kis majom?"). A Machete azonban még mindig ugyanolyan, véresen brutális szórakozás, mint amilyen a Terrorbolygó volt, vagy akár a Desperado, és a Volt egyszer egy Mexikó, annyi különbséggel, hogy ez már teljesen a jól ismert sablonkarakerekkel ,és zséjelenetekkel dolgozik - Rodrigueznél mindig működik, nincs izzadtságszaga.

Ha nem vesszük komolyan a filmet, simán hatalmas szórakozás az egész. Tízpontos öldöklés, aminek már várom a folytatását: Machete Kills.