FSMH.HU

Van az a film, amelyet vígjátéknak állítanak be, viszont a nézőnek minden erejére szüksége van ahhoz, hogy nevetni tudjon. Na nem azért, mert olyan rosszul sikerült, vagy a rendező annyira nem tudta megjeleníteni a papíron viccesnek tűnő jeleneteket. Ilyenkor vagy a besorolás rossz, vagy nem muszáj mindenen nevetni, amit humorosnak szántak. Ilyen a 2006-os A család kicsi kincse.

A Hoover család az egy négyzetméterre eső pancserek számát tekintve a filmtörténet talán „legsűrűbben lakott” alkotása. Ugyanis a család minden egyes tagja lúzer. Apu épp egy kilenclépcsős üzleti tervet próbál elpasszolni mindenféle alap nélkül, és herdálja el a család összvagyonát. Anyu gyorsétteremből vásárol mindennap elősütött csirkecombot; s azt nevezi főzésnek, hogy papírtányérokat dobál fel az étkezőasztalra. Roppant hasznosnak érezheti magát. A fiú gyakorlatilag mindenkit gyűlöl a világon (15 éves), megfogadja, hogy vadászpilóta lesz, s míg nem valósul meg az álma, néma marad. Egyébként Nietzsche-poszter lóg a szobája falán, filozófiai könyveket olvas, épp mint egy átlagos 15 éves. Nagypapa még mindig háborús sztorikkal szórakoztatja a családot, pornót olvasgat, és mellesleg heroinista. A nagybácsi már helyből a leglúzerebb alak, akit az anyaföld a hátán hordott: nem elég, hogy meleg, lenyúlták az orra elől az Amerika első számú Proust-kutatója címet, ráadásul reménytelenül szerelmes valakibe, aki éppen a lenyúlóssal jár. Öngyilkosjelölt, úgy kell rá ügyelni, nehogy újra felvagdossa az ereit. Ilyen szánalmas család kevés van a Földön.

Marad tehát a becsületüket megmentendő a család szeme fénye: Olive. Aki bűbájos, kedves hétéves, a tömzsi testalkatával, a kis pocakjával, szemüvegével, és szép is. Nem úgy, mint Tom Cruise és Katie Holmes gyereke, akinek négyéves korára saját ruhakollekciót terveztek, hanem úgy, mint egy normális kislány. Természetes, aranyos és szeretetreméltó. Mindez felvértezi arra, hogy induljon a Little Miss Sunshine nevű szépségversenyen. Amit az ország másik végében rendeznek. Pénz híján repülőgép helyett a család öreg mikrobuszával indulnak e különleges utazásra, és sajnálatos körülmények miatt mindenkinek mennie kell.

A road movie egyfelől hálás műfaj: a hősök össze vannak zárva, könnyű közöttük látványosan és érezhetően feszültséget szítani; tragikus, mélyre hatoló párbeszédeket elővezetni; és nevettető szituációkba lehet őket keverni. Éppen ebből kifolyólag túl „könnyűnek” is ígérkezik. Az utazás allegóriáját jellemfejlődéshez, vagy az élet leírásához használni egyébként sem túl eredeti. (Minimum Kosztolányinak kell hozzá lenni, aki zseniálisan oldotta meg ezt az Esti Kornél utolsó novellájában.) Viszont ha erős lábakon áll a film, akkor tökéletes lehet ez a szerkezet.

És ez a film erős. A jelenetek kicsiben mind úgy épülnek fel, mint az egész film nagyban: a pancser tulajdonságait festi meg nagyon pontosan; s minden jelenetnek az a lényege, mint a film egészének: hogyan próbáljunk kivergődni ebből a vesztes helyzetből.

Apunak nincs betegségtudata, a legidegesítőbb figura közel s távol az államban, mi több, talán az egész univerzumban. Győztes típusnak hiszi magát, úgy is viselkedik, de minden lépése a totális csőd felé löki a többieket is, és minden mondata egy-egy szög a többiek önbecsülésének koporsójába. A végére természetesen fel is feküdnek a ravatalra (ezzel nem árulok el nagy titkot, mert korántsem úgy teszik, mint előzetesen hinnénk, speciel kitiltatják magukat Kaliforniából, de valami hihetetlenül parádés módon), és itt jön el a nagy dilemma.

Ez a film kínos. Ez a család kínos. Minden megmozdulásuk arcpirítóan fájdalmas. Kínlódnak ők, kínlódik a néző. A néző nem nevet akkor, ha nem szeret más kínján kacagni. Nevet akkor, amikor már tényleg érzi, hogy másképp nem lehet ezt a sok balszerencsét elviselni. Ez nem egy Mr. Bean-féle csetlés-botlás, amit nézve tudunk, hogy ilyen nincs. Ember nem akar mérőszalag nélkül ablakot vágni a válaszfalba; és általában nem szoktunk viccből pulykát húzni a fejünkre, csak mert az olyan jó és érdekes. Itt érezni, hogy ez akár meg is történhet. Még ha helyenként túlzásokba is esik, akkor is valóságtudata van a nézőnek, vagyis a film belső logikai rendszerében teljesen helyénvalóak a hullarablós és mozgó jármű mellett futós jelenetek. Sőt, néha még a saját életét is felfedezheti a néző a filmben. (Pontosan ezért olyan kínos.)

Vagyis az a kérdés, vevők vagyunk-e erre a kicsit kicsavart és felfokozott, ám végtelenül emberi történetre. Akarunk-e olyan mondatokat hallani egy filmben, mint például: „az a vesztes, aki annyira fél a vereségtől, hogy meg sem próbál győzni”. akarjuk-e ezt az előadásmódot, akarunk-e ennyi erőlködő embert látni egy rakáson.

A film végül is a győztes-vesztes problémát járja körbe. Az a kérdés, Olive megnyeri-e a szépségversenyt (sőt, eljutnak-e egyáltalán a helyszínre); apu el tudja-e adni az üzleti tervét; a fiúnak sikerül-e a pilótaság; a szuicid hajlamú nagybácsi kilábal-e élete mély árkából; nagypapa képes lesz-e megálljt parancsolni szabados szájának, heroinfüggőségének; anyu pedig érezheti-e végre magát embernek.

Minden kérdésre választ kapunk, méghozzá remek drámai érzékkel adagolva. ráadásul sikerült összehozni a kor meghatározó és remek színészeit. Az idegesítő apa Greg Kinnear, a Lesz ez még így se! meleg festőművésze, aki természetesen ezzel a karakterrel is könnyedén elbánik. Az anya Toni Colette, aki nagyon úgy fest, hogy vonzódik az ilyen kínos karakterekhez: az Egy fiúról című filmben is veszedelmes szituációkba keveredett. Paul Dano itt feketére festett hajjal kamaszodik, később a Vérző olaj képmutató papjának szerepében mutatja meg, hogy ez bizony megy neki. A nagybácsi szerepében Steve Carell, az Office című szituációs komédia főszereplője, amely hasonlóan agyament produkció. Olive pedig Abigail Breslin, aki azóta már többször bizonyította, hogy nem kell minden gyerekszínésznek lecsúszott cédává vagy kreténné nőnie. Látható tehát, hogy a színészválasztás telitalálat, ha nem lenne ilyen jó a forgatókönyv, valószínűleg a színészek akkor is elvinnék a hátukon a filmet. De a forgatókönyv erős, így a színészek „csupán” hozzátesznek.

A család kicsi kincse minden tekintetben profi, történetében pedig mélyen emberi. Valóban nem lehet vagy muszáj rajta folyamatosan röhögni, mert gyomron talál minden jelenetével. De néha szükség van erre is. Például az ilyen filmekkel.