FSMH.HU

1. Báthory – A legenda másik arca, ajánló

Báthory – A legenda másik arca (2008) Juraj Jakubisko műve régi űrt tölt be a filmes világban; Báthory Erzsébet történetének első realisztikus ábrázolásaként készült el 2008-ban, melyben a grófnő végre nem vámpír, nem boszorkány; a film pedig nem horror, és főleg nem erotikus film, amit a korábbi feldolgozások láttán hálásan fogadhat a közönség. Az alcím nem véletlen: a rendező arra vállalkozott, hogy a történetet egy új aspektusból mutatja be, igazodva a történeti kutatások legújabb eredményeihez. A film cseh, szlovák, amerikai, angol és magyar koprodukcióban készült; a stáblistán láthatunk is magyar neveket (pl.Patkós Júlia jelmeztervező), illetve magyar történészek segítségét is igénybe vették. Ehhez képest a bemutatása jó egy évet késett hazánkban különböző bonyodalmak és nézeteltérések miatt, így a magyar nézők előbb láthatták Julie Delpy hasonló témájú 2009-es filmjét, A grófnő-t. Hogy történelmünk rejtélyes alakjáról mit hiszünk, az persze egyéni kérdés, Báthory Erzsébet ebben a filmben nem a vérnősző gyilkos, hanem egészen emberi; férjét állandóan hazaváró feleség, gyermekéhez a végsőkig ragaszkodó anya, erős lelkű, büszke magyar nemesasszony, akit a cselszövések végül térdre kényszerítenek. A film keretes szerkezetű, két szerzetes érkezik a rejtélyes halálesetek hírére a grófnő udvarába, a néző az ő nyomozásukból tudja meg, hogy a főszereplőt ért vádak egytól-egyik hamisak. Egyikük ezt papírra is veti, azonban – érdemes figyelni! - a film elején látjuk, hogy írásait tűzre vetik: elegáns magyarázat arra, hogy az utókor miért tudja a történetet rosszul. A két figura egyébként a Rózsa neve főszereplőire emlékeztet, az események menetébe alig szólnak bele, de a film egyedüli humorforrásokként mégis szükségszerűek, furcsa találmányaikkal enyhítik a 16-17. századi Magyarország komorságát. Általuk ismerjük meg az előzményeket: Erzsébetet (Anna Friel) hozzáadják a később fekete bégként elhíresült hadvezérhez, Nádasdy Ferenchez (Vincent Regal). A gyermekek házasságán még mosolyoghatunk egyet, aztán ugrunk is az időben, egy komor világba: ahol a férj sosincs odahaza, hanem nagy szabású csatajelenetekben harcol a hazáért a pogányok ellen, vagy éppen hazatérve a durva, részeges társai a szolgálólányokat, ő a feleségét erőszakolja meg; ahol a szomszédos Thurzó (Karel Roden) megkívánja barátja, Nádasdy birtokát, és feleségét egyaránt; ahol a foglyul ejtett Carravaggio-val (Hans Matheson) festetné le a hősnő jégben őrzött halott gyermekét; ahol a grófnő egyedüli vigasza a finom lelkű itáliai festő iránt érzett szerelme. Már Nádasdy halála előtt megbetegszik, emiatt rá lesz utalva egy boszorkányra, Darvuliára (Deana Jakubisková-Horváthová) , aki a film misztikus szálát szolgáltatja nekünk, a kor vallásos-babonás emberének azonban egy szörnyeteg asszony legendájának csíráját – noha csak egy szolgálólány megölését látjuk, amiért a korban egy Báthorynak nem kellett volna felelnie. Darvulia baljós jövendölésbe kezd, amely fokozatosan beteljesedik, bár a néző szíve szerint megállítaná a tragikus végkifejlet felé rohanó eseményeket, mert megszereti a gyengeségei ellen olyan elszántan harcoló szerencsétlen asszonyt. Hiszen elveszít mindenkit, akit szeret; elsőszülött fiát, hős férjét, szerető Merisijét (Carravaggio ezt a nevét használja a filmben), az őt egyedül támogató unokatestvért, Báthory Gábort és lányai is, férjhez menve ellene fordulnak. A film gyönyörű cseh és szlovákiai helyszíneken játszódik, Ján Duris barokkos képeit sokan dícsérik, noha a közeg történelemhűsége itt-ott megkérdőjelezhető (nem valószínű, hogy akkor ennyire adtak volna a higiéniára). Ha nem szinkronnal nézzük, a magyar nézőnek különösen tetszhetnek az alkalmanként felhangzó magyar kiáltások („Hajrá! Hajrá!”), igen jó színben tűnünk fel az oszmánok elleni harcban is – a magyarság itt tényleg a kereszténységvédőbástyájaként jelenik meg, a Habsburg katonákkal szemben, akik mindig elsőként futnak meg. Ilyen túlzások és valótlan részek persze akadnak a filmben, de a cselekmény szempontjából nem zavaróak (még a könnyen cáfolható Carravaggio szerelmi szál, vagy Báthory Erzsébet öngyilkossága sem). Összességében a Báthory egy szép és izgalmas alkotás, amelyben történelmi, misztikus és bűnügyi elemek közt zajlik le a történelmünk egyik rosszul értelmezett emberi drámája; a szlovák rendezőnek talán sikerült az, amire eddig más filmes nem is próbálkozott: tisztára mosni Báthory Erzsébet nevét.

2011. január 30., vasárnap | 259 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

2. Mega Shark versus Crocosaurus kritika

Mega Shark versus Crocosaurus (2010) Whoever wins .. we lose!Az emberek általában tisztában vannak vele, hogy léteznek A és B filmek, a köztük lévő különbség sem igényel hosszas magyarázatot.. mikor pedig valamit ZS kategóriásnak minősítünk, az embernek már a gondolattól megjelenik a gúnyos vigyor az arcán. Na ilyen ZS film az Asylum cég Mega Shark vs. Crocosaurus-a Christopher Ray rendezésében, amely tekinthető a 2009-es Mega Shark vs. Giant Octopus folytatásának, de aki az előzményt nem látta, az se essen kétségbe, hogy esetleg valamit nem fog érteni.. A film két monstrumához egy-egy cselekményszál, és egy-egy emberi főszereplő is kapcsolódik: a kongói bányából előtörő Crocosaurusszal egy Krokodil Dundee szerű figura, Nigel Putman (Gary Stretch) veszi fel a harcot, és sikerül is elaltatnia, hogy egy hajón hazaszállíthassa; az óriáscápa pedig az Atlanti-óceánon támad meg egy hajót, mire az egyetlen túlélő, Terry McCormick (Jaleel White) ezek után felajánlja segítségét a szörny elpusztítására készülő tengeri erőknek, élükön Hutchinson ügynöknővel (Sarah Lieving). Az óriáscápa persze pont megtámadja az alvó krokodilt (és tojásait) szállító hajót, mire az felébred és megszökik. Szörnyek és főszereplők találkoznak: Hutchinson, Putman és McCormick innentől együttesen próbál a szörnyek nyomára akadni, hogy leszámoljanak velük; a két teremtmény pedig amellett, hogy továbbra is pusztulást hoz mindenre, ami útjába akad, egymással is felveszi a harcot.. A végkifejletről csak annyit, hogy pozitív, de persze nyitva hagyja a lehetőséget egy újabb folytatáshoz, vagy éppen találgathatunk, mi lesz a következő; óriásteknős, giga-tintahal, netán egy megvadult delfin? A film mozgalmasságára nem lehet panasz, noha inkább várt, mint váratlan fordulatok követik egymást. A látványvilágot számítógépes trükkök uralják, ami legfeljebb azért nem zavaró, mert az egész cselekmény valószínűtlen; ennek ellenére pl. vicces, hogy a különböző jelenetekben a crocosaurus mérete meg-megváltozik. A szereplőkkel túlzottan azonosulni felesleges próbálkozás, egyikük sem a klasszikus hős típusa, és valljuk be, túl sok szerepük már csak méretük miatt sincs az események alakításában. Akadnak itt katasztrófa- és kalandfilmes elemek, de ha abból indulunk ki, milyen hatást vált ki ez a másfél óra az emberből, akkor a Mega Shark vs. Crocosaurus-t leginkább vígjátékok helyett érdemes megnézni; néhány jelenetnél a röhögés garantáltan nem marad el.

2011. január 30., vasárnap | 506 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

3. Túl a barátságon – Brokeback Mountain kritika

Túl a barátságon – Brokeback Mountain (2005) Híres-hírhedt film a Túl a barátságon. A hazai sorsát gyakorlatilag megpecsételte a cím, amit kapott; a köztudatban többnyire „buzi cowboyfilm”-ként emlékeznek meg róla, és nem akarom tudni, hányan nem nézték meg csak az előítéleteik miatt. Pedig a kedélyek felborzolásán túl valamit mégiscsak tudhat, elég a díjait nézni: 3 Oscar, 3 Golden Globe, 4 Bafta.. Vagy elég a stáblistát végigböngészni: a tajvani Ang Lee rendezte két évvel korábban a Hulk-ot, a forgatókönyv író Larry McMurtry írta a Becéző szavak-at, a gyönyörű látványért felelős operatőr és a zeneszerző nevét többek közt a 21 Gramm-ból ismerhetjük. A két meleg cowboy, Jack és Ennis szerepét a Donnie Darkoként megismert Jake Gyllenhaal és a Lovagregény főszereplője, Heath Ledger játssza, kockáztatva, hogy örökké melegekként lesznek megbélyegezve. Nem akarom azt állítani, hogy a filmben nem domináns téma a homoszexualitás, mert az.. és ekként az alkotók olyan tabuhoz nyúltak, amely mind a mai napig kínos hallgatást eredményez. Az amerikai közvéleményt pedig arculütésként érhette, hogy az amerikai férfiasságot megtestesítő egyik szimbólumot, a cowboyt ábrázolják melegként. Itt azért megjegyezném, hogy ez nem az a John Wayne típusú western, a két férfi a 60-as években találkozik, tehát nem az ún. amerikai hőskort (ami egyébként sosem létezett) mocskolják be. A film egyébként reflektál is témája vállalhatatlanságára: Ennis a Jackkel való kapcsolatát azért nem vállalja nyilvánosan, mert emlékszik gyermekkorából egy férfira, akit a többiek homoszexualitása miatt kínoztak halálra; ésbár biztosan nem derül ki, de Jacknek is ez lesz a végzete. A történet dióhéjban annyi, hogy két fiatal férfi pénzszűke miatt elszegődik egy nyárra birkapásztornak Brokeback Mountainra. A szép tájon és az állatokon kívül csak egymás társaságára vannak utalva, és lassan lelkileg, majd testileg is közel kerülnek egymáshoz, noha egyikük sem tud mit kezdeni az új, szokatlan érzelemmel. A munkaidő leteltével útjaik elválnak, talán örökre. Ennis visszatér menyasszonyához (Michelle Williams), összeházasodnak és gyerekeik születnek, Jack pedig kedvenc időtöltésének, a rodeonak hódolva találkozik egy gazdag cégtulajdonos lányával (Anne Hathaway), akit később elvesz és nekik is gyerekük lesz. A normális életüknek azonban egy újabb találkozással vége lesz: nem tudnak ellenállni feltörő érzelmeiknek, és innentől rendszeressé válnak a közös kirándulásaik Brokeback Mountainra. Ennis felesége rájön a dologra, és elválnak; Jacké talán csaj sejti. Mindkettejüknek akad egyéb magánéleti problémája is: Ennis a lányaival való kapcsolatát próbálja normalizálni, és a vele viszonyba keveredő pincérnővel (Linda Cardellini) valamit kezdeni; Jack apósával való küzdelmeitől szenved, míg végül a maga oldalára tudja billenteni a családban a dominancia-viszonyokat. A fő problémájuk azonban egymással van: mit kezdhet két ember egy olyan világban, ahol szerelmük bűn, ráadásul már mindketten családot alapítottak és felelősséggel tartoznak érte? Juthat-e nekik valaha több, mint pár együtt töltött nap egymásra találásuk helyszínén? Mégse volna igaz, hogy a szerelem minden akadályt legyőz? A boldog befejezés lehetősége tehát igencsak kérdéses, és a nyugvópont végül Jack halálával áll be. Ennisnek nem marad más, mint hogy barátja hamvairól gondoskodjon, szüleit felkeresse és Jack első találkozásukkor viselt kabátját magával vigye. Utoljára akkor látjuk, mikor lánya közli vele, hogy férjhez akar menni: az élet megy tovább, még ha az övé meg is állt valamikor a 60-as években, Brokeback Mountain-on. Ha valaki rászánja magát, hogy megnézze, ritka szép és érzelmes filmet láthat. Lehet, hogy nem könnyű azonosulni az alaphelyzettel, főleg férfiként nem; ha valakinek ez nem megy, próbálja meg átgondolni az alapproblémát.. mert az igazából nem a homoszexualitás, hanem az igazi szerelem túl késői felismerése. Lehetne ez ugyanígy egy nő és egy férfi története, akik élik a maguk életét, azonban egy rövid egymásra találás után nem tudnak tovább lépni és folytatni a régi kerékvágásban. A Túl a barátságon tragédiája az, hogy hősei nem dobhatnak mindent félre érzelmeik miatt, így a boldogság számukra örökre elérhetetlen marad.

2011. január 31., hétfő | 506 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

4. Capote kritika

  Capote 2005 Különös film Bennett Miller alkotása. Talán nem is az övé, hanem Philip Seymour Hoffman-é, annyira dominál a főszereplő alakja és játéka benne. Életrejzi filmként ez talán nem olyan meglepő, azonban ennél többről lehet szó, ha megkapta érte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar, BAFTA és Golden Globe díjakat is. A film alapja két megtörtént esemény: a Clutter-gyilkosság és a róla dokumentumregényt író Truman Capote élete. 1959-ben két férfi brutálisan meggyilkolt egy számukra ismeretlen kansasi családot, majd szinte minimális zsákmánnyal távozott. Rövidesen a rendőrség rájuk talált, és hosszas bírósági eljárás után mindkettejüket kivégezték. Az eset nagy vihart kavart, de Truman Capote műve nélkül aligha ismernénk ma is. A Hidegvérrel aprólékos figyelemmel számol be minden részletről, mindenki szemszögéről – köztük nagy figyelmet szentel az elkövetők előéletére. Az olvasó érezheti, hogy az író hosszú és fáradságos munkát végzett, mire a könyv megszületett 1966-ban – ekkorra az ítéleteket végrehajtották és pont került az ügy végére. Az azonos című filmváltozat 1967-ben készült el, gyakorlatilag semmiben sem tér el a regénytől. Miller filmjének témája a könyv megszületése. Capote ( Philip Seymour Hoffman) nem túl sikeres iróként olvas az eseményekről, és előbb cikket, majd a téma gazdagságát felismerve könyvet akar írni róla. Az adatgyűjtéshez a helyiek, a rendőrség, majd a letartóztatott két férfi bizalmát kell elnyernie, ami egy ismeretlen városi író esetén nem is olyan könnyű feladat, főleg, ha az olyan különös szerzet, mint hősünk; érdemes feliratosan nézni, úgyjön át igazán az író fura beszédstílusa. Emellett Capote homoszexuális, és a film nem ad rá biztos választ, a közte és az egyik elítélt, Perry Smith (Clifton Collins Jr.) közt kialakuló barátság vajon mennyire mély? A film komoly erkölcsi kérdéseket is felvet: Capote ügyvédet szerez a gyilkosoknak, de vajon segíteni is akar-e nekik, vagy csak szüksége van könyvéhez az életben maradásukra? Szabad-e nekik hazudni, hogy elnyerje a bizalmukat? Bűn-e a két elkövető ítéletének végrehajtását újra meg újra elhalasztatni, hamis reményeket keltve bennük? És talán a fő kérdés, hogy lehet-e emberi lényeket csak az elbeszélés tárgyaiként kezelni, vagy elkerülhetetlen az érzelmi bevonódás? Ezt a nézőnek is végig kell gondolnia, hiszen a főszereplővel párhuzamosan ő is elkezd szánalmat és szimpátiát érezni Perry iránt, noha a gyilkosságokat ő követte el.. hideg vérrel. A főhőst fizikailag és lelkileg is megviseli az ügy. Önmagát legyőzve eleget tesz Perry kérésének, és megjelenik a kivégzésen, ami az erkölcsi rendet hivatott helyre állítani. A befejezés még sem nyugtat meg: tudjuk, hogy Truman Capote nevét a Hidegvérrel rendkívül ismertté tette, azonban arra nincs válasz, megért-e az ár, amit ezért fizetett..

2011. január 31., hétfő | 280 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

5. An American Crime és The Girl Next Door, összehasonlítás

  An American Crime VS The Girl Next Door (2007) Két 2007-es film, egy történet – mondhatnánk, minek? Nem lenne igazunk; egyrészt, mert a két film alapja valóban az 1965-ös Sylvia Likens – Gertrude Baniszewski kínzás és gyilkosság, de a megközelítésük mégis egészen más; másrészt, mert egy ilyen eseményről nem lehet elég filmet csinálni. Tényfeltárás? Elrettentés? Tanulság mindenesetre van: sose hallgassunk a minket körülvevő borzalomról. Az alapvető különbség a két film között, hogy Tommy O'Haver filmje, az An Amercan Crime a valóságot veszi alapul, míg Gregory Wilson The Girl Next Door-ja Jack Ketchum azonos című regényének adaptációja. Előbbit az áldozat, Sylvia (Ellen Page) meséli el; utóbbit egy fiktív szereplő, David (Daniel Manche/William Atherton), a szomszéd kisfiú. A helyszín: békés amerikai külváros. Az idő: a 60-as évek. A cselekmény: két kislány a szüleitől elszakadva egy idegi problémákkal küszködő nőhöz kénytelen költözni, aki a saját illetve a szomszédság gyerekeinek hagyja, hogy az idősebb lányt egyre brutálisabb testi- és lelki terrornak tegyék ki, sőt erre buzdítja őket, esetleg ő maga is részt vesz benne. A lány hosszú szenvedés után meghal. Ha a cikk címe megtévesztő lenne, elárulom: nem tudom azt mondani, hogy valamelyik film jobb lenne a másiknál. Mindkettő rendkívül megrázó, mert ilyesmi megtörténhet és meg is történt, mert a szélsőséges emberi gonoszság nem marad a képernyő mögött – ki tudja, talán a szomszéd házban épp ugyanez zajlik? Egy kicsit még a filmekről. Egyiket sem mutatták be itthon, minek is.. A Girl Next Door hangsúlyt fektet a gyerekek életének bemutatására, ezen belül is a játékok eleinte természetesnek tűnő kegyetlenségére. A tragédiát egy gyerekszerelmen keresztül mutatja be, és a feszültséget nem is annyira a kínzások váltják ki, mint inkább David tehetetlensége. A néző persze tudja, hogy mit kellene tenni: szólni a szüleinek, a rendőrségnek, bárkinek, és minden jóra fordulhatna. Jóra – itt szilárdan elkülönül Jó és Rossz, az anya egyértelműen gonosz, lélektani motivációi épp csak felsejlenek, de tetteit nem indokolják. A Jók végül felveszik a harcot a Rosszakkal, még ha túl későn is, de érezzük, az erkölcsi rend helyre állt. Az American Crime az események kauzalitását bontja ki: itt nincs senki, aki feketén-fehéren csak gonosz lenne; látjuk az anya félresiklott életét és szenvedését, átérezzük a teherbe ejtett majd elhagyott lány fájdalmát, amit Sylvián tölt ki, és ha nem is értünk velük egyet, sajnáljuk őket. Az egész környezet és eseménysor valószínűbb, kevesebb a direkt brutalitás, több az érzelem. A kettő közül ez a film a kilátástalanabb, mert a két lányt itt az egész világ magára hagyja, annak ellenére, hogy élnek a szüleik; senki nem áll mellettük és nem is segíthet nekik, mert az emberek előtt ők tűnnek fel gonoszként. Zárszóként egy beállítást említenék meg a Girl Next Door-ból, ami talán a legszebben fejezei ki, miről is szól ez a két film, és mit jelenthetett az események idején a közvéleménynek. A film vége felé, mikor Meg-et (Blythe Auffarth) a szökési kísérletért a legbrutálisabban büntetik meg, pár másodpercre a kínzókamraként funkciónáló pincéről a ház homlokzatára vált a kamera. Nem hallatszanak ki a lány sikolyai az utcára, nem történik semmi, csak némán lóg az Egyesült Államok zászlója a bejárat felett. Ez volna a nagy amerikai álom, amely mögött ott szunnyad a világ minden elképzelhető borzalma, még ha a felszín el is takarja..

2011. január 31., hétfő | 766 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

6. Hetedik kritika

Hetedik (Se7en) 1995 Seven deadly sins. Seven way to die! Vajon David Fincher nevéről van még, akinek ne a Harcosok Klubja, esetleg a Benjamin Button jutna eszébe? Ha nincs, az sem nagy gond, mégis úgy gondolom, hogy a tökéletes mű 4 évvel megelőzte a Fight Club-ot; ez a Hetedik. Alapvetően ellenérzéseim vannak, mikor egy stáblista tele van sztárszínészekkel, márpedig itt így van. Viszont ugorjunk vissza ’95-be: Brad Pitt kb. 5 éve kezdett filmekben szerepelni, az áttörést jelentő Interjú a vámpírral-on ugyan már túl van, de még messze nem az a minden lány álma szépfiú, aki később lett. Morgan Freeman már túl van két Oscar jelölésen, de még 10 év választja el attól, hogy meg is kapja. Kevin Spacey, akit ezen alakításáért (nem jogtalanul) a legjobb gonosz díjjal jutalmaz az MTV, sikeresebb filmjei szintén ez után jelennek meg. Gwyneth Paltrow is csak pár éve kapta első szerepeit, és 3 év választja el a Szerelmes Shakespeare-ért kapott Oscartól. Tehát a Hetedik megjelenésekor aligha számított sztárfelvonulásnak. A történet egy nagyvárosban játszódik. Nincs megnevezve, ezért minden egyes amerikai metropolisz magára veheti a belőle áradó kritikát: az embertelenséget, arc nélküliséget, elidegenedettséget, amitől minden benne élő többé-kevésbé szenved. A nyomasztó légkört a látvány teremti meg: a szinte állandó sötétség, eső, művi fények.. nem véletlenül az egyik alapműve ez a neo noir irányzatnak. Köszönet érte Darius Khondji operatőrnek. És ebben a világban van egy sorozatgyilkosunk, John Doe (Kevin Spacey), aki a bibliai hét halálos bűn (úgy mint: torkosság, mohóság, lustaság, bujaság, hiúság, irigység és harag) egy-egy megtestesítőjét gyilkolja meg az emberi brutalitás és kreativitás remek példáit szolgáltatva. Vagyis ez a célja, de a rendőrség próbálja megállítani. Szinte klisésnek tűnik, hogy van két nyomozónk, Mills (Brad Pitt) és Somerset (Morgan Freeman), akik eleinte egyáltalán nem jönnek ki jól, de a közös munka csak összehozza őket a végére. A nyomozás lebilincselően izgalmas és gazdag fordulatokban, az elkövető szinte már istenként tűnik fel, aki ellen nem lehet mit tenni. Annál váratlanabb fordulat, mikor úgy tűnik, műve befejezése előtt, az ötödik gyilkosság után feladja magát. A néző és a nyomozók is értetlenül állnak tette előtt, csapdát sejtve. Hogy végül mi történik, azt nem fogom elárulni, de a magyar plakáton lévő felirat igen találó: „hihetetlenül sokkoló tetőponttal”. Mikor először láttam, emlékszem, a vége után 10 percig? Negyed óráig? Vagy tovább? Csak ültem a sötétben, és próbáltam összeszedni magam. Nem lehetetlen kitalálni, hogy mi lesz a vége, de biztos ismeritek az érzést, mikor egy film a tragikus végkifejlet felé halad, és az ember szinte könyörögve nézi, hogy történjen már valami, lépjen közbe valaki, ne következzen be az, amit a legkevésbé szeretnénk. Na ez az utolsó fordulat adja meg Fincher filmjének azt a bizonyos pluszt, hogy ne csak egy izgalmas thriller legyen a sok közül, hanem valami, amit soha többé nem tudunk elfelejteni. Egyébként a filmnek vannak alternatív befejezései is, de ami forgalomban van, az messze felülmúl minden más lehetséges változatot. Van ennek a városkritikus témának a filmben két vizuális ellenpontja is: az egyik Mills feleségének, Tracynek (Gwyneth Paltrow) a jelenetei. Ő az, aki nem illik sehogy sem ebbe a környezetbe, olyan, mint egy virág, aki érzi, hogy el fog hervadni a rossz levegőn fény nélkül. Ő a fekete-fehér környezetben az egyedüli fehér, aki csak jó, ráadásul testében már fejlődik egy új, ártatlan élet; mindenki másban keveredik jó és rossz. Mills indulatos természete, Somerset felsejlő múltja az elhagyott családjáról megakadályozza, hogy ők csak jók legyenek, John Doe pedig, a rossz, meg tudja indokolni tettét – mi pedig valahol megértjük. Tracy az egyetlen, akit igazán sajnálunk, mert a virágok kilátásai egy nagyvárosban nagyon rosszak.. A másik, hogy a film utolsó jeleneteiben a nyomozók elhagyják a várost, és láss csodát, süt a nap – de ide is elér a város gonoszsága.. Tudnék még áradozni, de azt hiszem inkább nem teszem: nézzétek meg! Azt a két órát nem hiszem, hogy bárki sajnálni fogja, ha rászánja..  

2011. február 01., kedd | 644 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

7. Út a Vadonba (Into the Wild) kritika

Út a Vadonba (Into the Wild) 2007   Tanult esetleg valaki angolt Headwayből? Én a magam részéről az egyik munkafüzetükben találkoztam először Christopher McCandless történetével, és a fejemből kiverni többé soha nem tudtam.. szóval egy újabb igaz történetet feldolgozó filmről lesz szó. Christopher, vagyis Alexander Supertramp (ezt a nevet adta magának) a diplomája megszerzése után 1990-ben úgy döntött, neki elege van a társadalom hazugságából és korlátozottságából, és annak szeme elől örökké eltűnve nekivágott az ismeretlennek. A holttestét két évvel később találták meg Alaszkában. Életéről Jon Krakauer írt egy könyvet, valamint készült dokumentumfilm és Sean Penn játékfilmje, amiről írni fogok. A film cselekménye ugyanúgy elmondható két mondatban, mint Alex (Emile Hirsch remek alakítása) életének az érdekes szakasza. Persze ki lehetett volna hozni belőle sok mindent; drámát készíteni az előzményekből, mi kergette ki őt az emberek közül; esetleg egy Robinson-történetet a Számkivetett mintájára. Penn azonban másképp döntött. Olyan ez a film, mint a leíró rész a könyvekben: nincsenek fordulatok, nagy események, inkább csak megfigyelés.. egy olyan ember életét vizsgálhatjuk, akit teljesen nem értünk meg, nem tartjuk példaértékűnek, amit tett, de valahol mégis csodáljuk a bátorságát és elszántságát, irigyeljük élményeiért, noha azokat nem kívánjuk magunkénak. A széles közönség valószínűleg nem fogja szeretni az Into the wild-ot, éppúgy, ahogy a könyvek leíró részét is jobbára átlapozzák. A képi világban dominál a táj, melyben az ember eltörpül. Nagyon sok a nagytotál, ahol Alex egy kicsiny pontként jelzi, mennyire törékeny lény az ember a természethez képest, és mennyire egyedül van. Szerencsénkre útja során gyönyörű helyeken fordult meg, így ezekben mi is gyönyörködhetünk. A másik jellegzetessége a filmnek a sok közeli: a természet részletei, amelyre az átlagember soha nem figyel fel. "Ha elfogadjuk, hogy az emberi életet uralhatja a józan ész, akkor lehetőségei megsemmisülnek." – mondja Alex útja kezdetén. Gondolatait és érzéseit egyrészt saját naplójából ismerjük meg, másrészt a húga beszél róla. Ezekből az derül ki, hogy ha a film rendezője nem is ítélkezik, de a nézőbe nem azt akarja sújkolni, hogy Alex cselekedett helyesen, és nekünk is félre kellene dobni társadalmi és érzelmi kötődéseinket, hogy útnak eredjünk az ismeretlenbe. Alex megmarad kívülállónak, aki kipróbált helyettünk egy olyan utat, amely nem olyan belátható és egyszerű, mint a legtöbbünk élete. És ha a film végi vallomását nézzük, az bizony azt sugallja, hogy ez az út járhatatlan és téves: „A boldogság csak akkor valódi, ha mással is megosztod”. Ez az, amiben Alex hibát követ el. Azzal nincs semmi baj, ha az ember meg akarja valósítani az álmait minden áron, mint ő azt, hogy el akar jutni Alaszkába – ott azonban végleg magára marad, és a halálát megelőző betegeskedést és halálfélelmet aligha vette számításba, mikor azt írta: boldog élete volt. A filmben három szál váltakozik. Alex testvére számol be a múltról, amely arra ösztönözte, hogy végleg maga mögött hagyja. Vannak epizódok útja korai szakaszából, ahol különböző emberekkel találkozik, akiktől és akiknek sok mindent tanul; ezek afféle próbatételek, mert különböző típusú érzelmi kötődések alakulhatnának ki (szerelem, apai szeretet), ha nem tökélte volna el szilárdan, hogy eléri célját, Alaszkát. És végig vannak jelenetek az utolsó időszak magányáról, a kezdeti lelkesedéstől az éhezésen át a halálfélelemig és az utolsó percekig. Hogy kinek mennyire jön be ez a több, mint két órás mű, az szubjektív, csakúgy, mint hogy mit szűrünk le belőle. Christopher McCandless kivonulása a világból is megítélhető sokféleképpen; egy dolog, hogy ő így döntött a saját életéről, de a film teret ad annak, hogy bemutassa, milyen tragédiaként éli ezt meg a családja, és az emberek, akikkel útja során találkozik. Ezekkel együtt az ő élete megmarad egy különc történetének; mi, nézők pedig belátjuk, hogy talán jobb is, ha az életünk legvadregényesebb kalandja az marad, hogy egyszer nem a kijelölt campingben vertük fel a sátrunkat..  

2011. február 01., kedd | 484 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

8. Közösségi háló (Social Network) 2010 kritika

Közösségi háló (Social Network) 2010 David Fincher háza táján elég jól mennek a dolgok: miközben forgatja A tetovált lány amerikai verzióját (a svéd változat rajongóinak nem kis nem tetszésére), visszatérve az általa űzött legjellemzőbb műfajhoz, a thrillerhez, az aktuális filmje nem csak hogy megelőzi az Egyesült Államokban az Eredetet népszerűségben, de hét kategóriában jelölték Oscar díjra. Hogy a minőségen kívül mi is itt a siker titka? Végy egy olyan témát, amiről szinte mindenkinek vannak ismeretei, mondj nekik mégis újat! Konkrétabban: meséld el a Facebook történetét! És tényleg csak ennyi, hazudnék, ha azt írnám, a világ legfordulatosabb, legizgalmasabb filmjéről van szó. Nincsenek „leg”-ek. Mégis meg fogod nézni, mert érdekel, mert ha már használod – mit használod, függsz tőle -, akkor tudd meg, ki, hogyan, miért hozta létre, nem? És utána – mit utána, közben - már be is lépsz majd a közösségi oldalra, hogy megnézd, tényleg ott van-e a kezdőoldalon Eduardo Saverin (Andrew Garfield) neve. És persze hogy valóban fent van-e Erica (Rooney Mara), vagy kamu az az oldal, amit a zárójelenetben Mark (Jesse Eisenberg) nézeget? Persze az is lehet, hogy csak rajongsz a Nine Inch Nails-ért, és felkapod a fejed, ha egy film zenéjét Trent Reznor szerzi. Az is lehet, hogy oda vagy Justin Timberlake-ért, és meg akarod nézni, hogyan alakítja a Napster készítőjét, Sean Parkert, a kissé nagyképű, inkább ellen-, mintsem rokonszenves figurát: ez elég testhezálló szerep, mégis azt gondolom, egykori kedveséhez hasonlóan Justin sem fog sok babért aratni színészként.. Szóval a film. Mondjuk, hogy van egy kerettörténete. Egy egyszerű kérdés megválaszolására megy el a kétórás játékidő: seggfej-e Mark Zuckerberg? Egy fiatal lány és egy fiú ül egy kocsmában, előttük sör, a srác veszettül hadar (ember legyen a talpán, aki tudja követni a feliratot) és követhetetlenül csapong a témák közt, amik messze nem érdekesek. A lány kiteszi a szűrét, ami tökéletesen érthető, mert Mark még a kockánál is kockább, és emberileg nagy nulla. A szakításra pedig mit reagál egy ilyen srác? Azonnal elhordja mindennek a blogján, intim dolgokat oszt meg róla, gúny céltáblájává téve a lányt, akinek a könnyeit látva a kérdés megválaszoltnak tűnik: Mark egy seggfej. Mellesleg feltöri a Harvard biztonsági rendszerét és összedob egy olyan játékot a hallgatólányok képeiből, ami a gép elé ültet rekord mennyiségű hímnemű egyetemistát.. csak épp azt nem veszi észre, hogy kellene abbahagyni, és lebukik. Ezt a fegyelmi eljárást még csak-csak megússza, ráadásul felhívja magára az eminens Winklevoss ikrek (Armie Hammer) figyelmét. A két srác egy egyetemi közösségi oldalban gondolkodik, de ehhez kellene egy informatikus, aki létre is hozza: ez volna Mark, aki be is vállalja a dolgot. Csak utána jobb ötlete támad; azt mindenki döntse el maga, az ikrektől függetlenül, vagy a hatásukra. Haverja, Eduardo Saverin anyagi és a saját szellemi tőkéjét felhasználva hamarosan készen is van a Thefacebook, ami minden vártnál nagyobb és gyorsabb sikert arat. Az ikrek persze lopásként fogják fel, és amint kiderül, mekkora értéket képvisel az oldal, egyre dühösebbek – az ember szinte várja, hogy mikor veri félholtra a két izomagyú Markot, de akkor bizony szégyellhetjük magunkat: egy harvardi hallgató ilyet nem tesz. Viszont jogorvoslatért fordulnak mindenhová, és a cselekmény igazából a különböző pereken elhangzó vallomások és visszaemlékezések flashback-jeiből bontakozik ki. Igazából ennyi az egész, nem tudnám megmondani, miért maradt mégis úgy meg bennem, hogy jó filmet láttam. Mondjuk 8/10. Lájk. A végére Mark is feljebb tornázza magát emberségből; lehet, hogy kocka, de nem rosszindulatú.. nem akarta ő igazán bántani Ericát, nem lopta ő senkinek az ötletét el, nem akart ő belőle meggazdagodni és Eduardot sem ő akarta az üzletből kiszorítani. És mikor a záró képsorban látjuk Erica facebook oldalát nézegetve, még sajnálni is lehet, annak ellenére, hogy, mint kiderül, ő a világ legfiatalabb milliárdosa..      

2011. február 04., péntek | 539 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

9. 127 óra (127 hours) 2010, ajánló, kritika

127 óra (127 hours) 2010 Újabb Oscar várományos, csak hogy jobban izguljunk február végéig.. és így, a friss élménnyel magam mögött a legjobb férfi alakítást mindenképpen oda is ítélném James Franconak. Emlékeztek a Fűrész első részében arra a jelenetre, mikor Zep lefűrészeli a saját lábát? Aki látta, valószínűleg igen. És abba belegondoltatok már, ti megtennétek-e, vagy inkább meghaltok? Én igen, de el is hessegettem a gondolatot, hogy mit számít, ez csak egy film. Kár, hogy a valóság mindig tartogat nagyobb szörnyűséget, mint amit a filmkészítők maguktól ki tudnának találni. A 127 óra megtörtént eseményeket dolgoz fel, Aron Ralston (James Franco) létezett és létezik, és amit a filmen látunk, az úgy nagyjából megtörtént vele. A film leginkább lényegre törő. Nem vesződik azzal, hogy bemutassa Aront, látunk egy srácot, aki különböző felszerelést pakol az autójába, és útnak indul valahová. Később az emlékezés flashback jeleneteiből megtudunk róla ezt-azt, de korántsem mondanám, hogy megismerjük őt. A helyszín a lenyűgöző szépségű utah-i hegyvidék, amit ha nem ismerne valaki, képzelje maga elé a Grand Canyont. Ide érkezik hősünk, aki első körben extrém bringásnak tűnik, vakmerően száguldozik a sziklák és szakadékok közt, mit sem törődve azzal, ha elesik. Aztán kiderül, hogy hegymászó is, aki úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét – mondja a két eltévedt lánynak, akiktől – mondjuk így – közös élményfürdő után búcsút vesz, hogy magányosan folytassa útját. Negyed óra telik el ekkor a filmből, és hősünkkel megtörténik a baleset: lezuhan egy sziklával, ami a karjára esve csapdába ejti. És ha esetleg valakinek hiányérzete lett volna eddig miatta, ekkor jelenik meg a cím: 127 óra. Nagyon sok idő.. A film egy órába sűríti Aron szenvedését, James Franco hatalmasat alakít, olyan átéléssel adja elő a kétségbeesést, félelmet, dühöt, iróniát és reményt, hogy lehetetlen vele nem azonosulni – klausztrofóbiásoknak ezért nem ajánlanám a filmet. A végkifejletet ugyan sejtheti az ember a címből (nyilván 127 óra után szabadul ki Aron) is, ha esetleg rákeres a srác nevére, abból is megtudhatja, hogy még él, mégis vele együtt aggódjuk végig a filmet. Amit kiemelnék a kiváló színészi játék mellett, az az operatőr és a vágó munkája – utóbbi szintén Oscar jelölt. A táj lenyűgöző szépségét szokatlan látószögekből is megcsodálhatjuk, de vannak itt mindenféle trükkök is: osztott képmező, lassítás, Aron kamerájának képe, stb. A személyes kedvenceim az ivós jelenetek, mikor a kamera mintha összemenne és becsusszanna a kulacsba; illetve mikor Aron először próbálja a karját levágni, ahelyett hogy valami borzasztó véres jelenetet csináltak volna belőle, belülről látjuk a végtagba hatoló pengét.. Csak ajánlani tudom a filmet; szép történet arról, milyen hatalmas erőt ad az embernek az életösztön. A megnézés után garantáltan nem fogtok egy darabig egyedül kirándulgatni..  

2011. február 06., vasárnap | 1035 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent

10. A király beszéde (The king’s speech), ajánló, kritika

A király beszéde (The king’s speech) 2010 A képen említett 7 Golden Globe jelölésből Tom Hooper filmje csak egyet kapott meg, most azonban újra izgulhatnak érte, hiszen 11 kategóriában remélhet Oscart. Nem az én tisztem eldönteni, ebből mennyi jár neki, de ha az általam eddig látott jelöltekre visszagondolok, egyáltalán nem érzem igazságosnak, hogy egy ilyen film versenyezzen pl. a Közösségi Hálóval, olyan szinten ég és föld a különbség a Király beszéde javára. A történet a leendő VI. György (Colin Firth) angol királyról szól, akinek van egy olyan fogyatékossága, ami az átlagember számára is kellemetlen, de egy főnemesnek, akinek időnként beszédeket kell mondania, katasztrófa: dadog. György, akit valójában Albertnek hívtak (tudjátok, a királyok sem a saját nevükön uralkodnak, mint ahogy a pápák sem – és az angol király egyházfő..), én pedig Bertieként fogom emlegetni, ahogy filmbéli logopédusa, Lionel Logue (Geoffrey Rush) is szólítja, nem volt elsőszülött, és nem készítették fel a királyságra. Bátyja, VIII. Edward azonban egy többszörösen elvált asszony iránti botrányos szerelme miatt kénytelen lemondani a trónról, így kerül a fontos pozícióba Bertie, bármennyire is nem szeretne. A film pontosan bemutatja lelki vívódását, amelyet az vált ki, hogy a pozíció, amibe belekényszerül, egy normálisan beszélő ember számára is hatalmas felelősség lenne; a 30-as évek végén járunk, Hitler és a náci fenyegetés napról napra erősödik és nem titok, hogy újabb nagy háború közeleg. Bertie életét azonban megváltoztatja a közrendű Logueval körvonalazódó barátsága, szépen nyomon követhetjük, hogyan küzdi le a belé nevelt felsőbbrendűséget, és nyílik meg orvosa előtt lelkileg, hogyan fogadja bizalmába, ami szükségszerű ahhoz, hogy leküzdje beszédhibáját. Küzdelmében végig mellette látjuk feleségét (Helena Bonham Carter ügyesen alakítja az erős lelkű, ám csendes társat – mennyire ellenpontja ez az Alice Csodaországban Szív királynőjének, nem?) és gyermekeit. Bertie király lesz VI. György néven a háborúba sodródó országban, és ő maga fogalmazza meg kétségeit az egész pozíciójával kapcsolatban: Ha király vagyok, hol van a hatalmam? Ki tudok nevezni egy kormányt? Tudok adót kivetni, vagy hadat üzenni? Nem, mégis én vagyok minden hatalom forrása. Miért? Mert a nemzet úgy hiszi, ha beszélek, akkor a nevükben beszélek. Mégsem tudok beszélni! És aki már gondolkodott azon, mi értelme van a királyságnak Nagy Britanniában, mikor ugyanúgy a kormány dönt mindenről, mint általában nálunk, az a film végén, a király beszédének jelenetében megértheti, hogy a nemzeti büszkeség megtartásában mekkora jelentősége van egy olyan szimbolikus szerepnek, amilyen a királyé. Miközben Bertie a dadogását leküzdve mondja el beszédét arról, miért szükséges és elkerülhetetlen ez a háború, rövid képeket kapunk birodalma népének különböző képviselőiről, akik tudják, milyen nehéz idők jönnek, de uralkodójuk bíztató szavait hallva érzik, hogy vállalniuk kell a harcot a jó ügy érdekében. A film fő pozitívuma a szép katarktikus érzések mellett, amiket kelt, egyértelműen a színészi játék. Ebben nyilván van szerepe annak, hogy a főszereplők már nem mai gyerekek a szakmában, de ez még nem minden. Firth és Rush közös jeleneteiben szinte látszik, ahogy a két figura közt áramlik az energia, Bertie lelki vívódása, küzdelme (ahogy a dadogást előadja, szinte a néző nyelve is mozdul az övével, hogy mutassa neki, hogyan essen túl a kritikus M és V betűkön) és jellemfejlődése, míg végül azzá a királlyá válhat, aki a brit ellenállás szimbólumává válik.. zseniális. Az szintén pozitív húzás volt, hogy a mellékszerepekre is olyan színészeket választottak, akik hasonlítanak az eredeti személyekre, ékes példa Churchill. Jó szórakozást ehhez a filmhez, nem egy könnyű darab, és két órás, de a magam részéről sok-sok Oscart kívánok neki. 9.5/10  

2011. február 11., péntek | 692 találat | Nyomtatás | PDF |  E-mail | Bejelent