FSMH.HU

Filmkritika

Pinhead és Clive Barker által teremtett perverz világa ma már mérföldköve a horror műfajának. A legcsodálatsabb benne, hogy bár a Doboz lényei tépnek és szaggatnak, mégsem jellemezhetők gonosznak. Történetük a kéj és a kín története.

Természetesen egy ilyen koncepcióhoz nyúlni, pláne sok-sok részen keresztül folytatni (az első három rész egyetlen grandiózus történetet mesél el, bár egymástól függetlenül is élvezhetők) körülbelül annyira problémás, mint a Planescape franchise. Születtek jobb és rosszabb részek, de a kenobiták felfedezőútjai mindíg csábítják a képzeletet.

A filmekben az egy második résztől eltekintve a mi valóságunk és az a másik nem határolódik el lényegesen, egymásba folynak mint egy rémálomból való hirtelen ébredéskor, vagy mint a gyönyör és a szenvedés érzése az agyban.

Az első film a ’80-as évek egyszerű szörnyfilmjei közé sorolható forgatókönyve alapján, amiből véleményem szerint az alkalmazott effektek (a véres csontvázból visszafelé-módon felépülő ember a mai napig példaértékű), és a szörnyetegekhez kapcsolt koncepció emelte ki.
A második rész sajnálatos módon egyszerű szörnyfilm lett, amiben az itt-is-van-meg-nem-is világ egy pokoli labirintussá változott, közepén egy Dante Infernójából ismerős Sátánnal – helyesebben Leviatánnal, de hát mindkettő bibliai szörnyemény.
A harmadik résznél csöppentem bele én a rajongók táborába, ezt vetítette ugyanis egy kisebb tv-csatorna. A mindenfelé feszülő láncok, és a Rémálom az Elm utcában tapasztalható fantáziával, de a mai Fűrész sorozat nyers brutalitásával megjelenő kivégzési módokkal azonnal a képernyő elé szögezett.

No nem mintha ez az eredeti kvázi trilógia bármivel több lett volna egy B-kategóriás horrorfranchise-nál, ó nem. De hát az első Alien-film is befutott, igaz az gyorsabban emelkedett ki az egyszerű öldöklés sorából.

Itt a 4. rész – Vérvonal alcímmel – próbálkozott először valami emlékezetesebb történetet alkotni, de a múltbeli részek kosztümös drámája, és a jövőbeli részek Star Trek-sorozat – esetleg Alkonyzóna – színvonala nemigazán ütötte meg a mércét.

Az 5. rész egyértelműen bukásra volt ítélve, mert ténylegesen a judeokeresztény Pokol és Bűnhődés koncepciójával dolgozott, továbbá mind a vér, mind a feszültség kevés volt benne ahhoz, hogy a krimi műfajával próbálkozó forgatókönyvet elvigye a vállán, pedig olyan illusztris főszereplőt nyertek az ügynek, mint Craig Sheffer, és a női kenobiták is felértek az első rész „szépségével”.
Megemlítendő különlegesség, hogy az 5. rész csak VHS-en jött ki Magyarországon, és bár a többi hét eddig létező epizód megjelent DVD-n, jelenleg csak az első háromra él a forgalmazói jog (a 4-ből pedig elfekvő példányok sincsenek).

Összességében azonban az 5. részből tanultak a későbbi gárdák, rájöttek hogy ki lehet terjeszteni a műfaj kereteit. Így következett a 6. rész, ami a filmnoirt ötvözte a franchise elemeivel. Jól is jött ki belőle, a noirra jellemző nyomasztó légkör és kétségbeesés kivételes összhangzatot alakított ki a kínzó kéj elől való menekülés vágyával. Mondhatni új vért hús érkezett a sorozathoz.

A 7. rész volt szerintem az eddigi legtökéletesebben megoldott változat, mely kiválóan kombinálta az első részek vértől való tocsogását a későbbi részek értelemkeresésével. A főszereplő Kahri Wuhrer nálunk a Sliders-ből lehet ismerős, remekül hozza a formáját és adja meg a szükséges szexuális töltetet „jónő” image-ével. A látvány, a történet, és a megelőző részek mitológiai elemeinek folytatása olyannyira meggyőző elegyet alkotnak számomra, hogy inkább nem is próbálok bővebben írni róla, biztosan túlzónak találná az olvasó.

A 8. rész sajnálatos módon ismét buks lett. Talán a Sikoly nyomdokain próbáltak egyfajta metafilmet összehozni az öregedő Lance Henriksennel a főszerepben, de valahogy túl egyszerű, túl műanyag, túl erőltetett lett az egész.

Végezetül elmondható, hogy az egész sorozat messze a felszín alatt rejtőzködik, messze az igazi hírveréstől és A-kategóriás sztároktól, de annyi mindenképpen biztosra vehető, hogy maradandó élményt nyújtani képes, méltán felvállalható filmekkel van dolgunk, amikkel kapcsolatban soha fel nem merült hogy valaki való életbeni őrjöngéséhez belőlük merített volna ötletet – olyannyira nem, hogy a Dobozt még egy cég sem gyártotta le! Pedig egy, a filmben bemutatott módon mechanizáló játékszer minden gyűjtő polcának éke lehetne.

twillight