FSMH.HU

A szerző nyomban vallomással kezdi: nem egy érzelgős egyén. De vannak filmek, amelyek megtekintése közben összegyűlt néhány könnycsepp a szeme sarkában. Aztán jött AnnaSophia Robb, jött a látomásaival, az álomvilágával, a szerző pedig kénytelen volt percekre leállítani a dvd-t, hogy zokogjon.

Leslie új lány az iskolában, Jess pedig évek óta kinézett fiú a viszonylagos szegénysége miatt. Persze mifelénk nehéz echte szegénységként értékelni azt, ha valaki óriási házban lakik egy csodálatos erdő mellett, melegházat üzemeltet, és menő terepjáróval jár munkába, de hát Amerikában vagyunk. Megpróbálták érzékeltetni nekünk a fiú sanyarú sorsát: szegény Jessnek csak a nővére kinőtt, rózsaszín tornacsukája marad az iskolakezdésre. Jess remekül rajzol (nem mellesleg bokáig bele van esve az énektanárnőbe), Leslie pedig határtalan képzeletet kapott a Jóistentől ajándékba, és még tévéje sincs. Az embernek fájna, ha ezt a két csodás képességet nem egyesítenék. De egyesítik.

Kiközösítettként egymásra találnak, barátok lesznek. Amúgy gyerekesen. Állják az osztálytársak becsmérlő tekintetét, a nagyobbak szívatásait - minden egyes nap megküzdenek az életükért. Elvégre a gyerek az iskolában az életéért harcol. A közeli erdőben sétálva találnak egy folyó fölött himbálózó kötelet, Leslie pedig kitalálja Terabithiát, ahová a kötélen átlendülve juthatnak el, ahol ők a királyok, ahol ők a leggyorsabbak, ahol végül is mindig ők győznek. A film leggyengébb pontja ez: annyira hirtelen, annyira magától értetődően történik maga a "világ létrehozása", hogy az ember visszagondol gyerekkorára, s megkérdezi, vajon ez nálunk is így volt? Ennyire egyszerűen? Mindent egyszerre? Isteni szikra volt? Lehet. Ettől függetlenül mégis hihetetlen picit. Na persze egy mesétől mit várjon az ember?

SPOILER (de csak mert muszáj a film fő poénját ellőni ahhoz, hogy el lehessen mondani, úgyhogy aki még nem látta, az kapcsolódjon vissza a spoiler vége kiírás után)

De a film háromnegyedénél, amikor az ember azt hinné, minden rendben van, ezek itt remekül játszanak, elindultak a valóságban is a kinyílás és győzelem útján, amikor meghal a katalizátor, és a főhős elveszíti legfőbb támaszát. Mintha Robin Hood elveszítené Lady Mariant… Nincs, aki miatt érdemes a küzdelem. És itt jön el a pillanat leállítani a dvd-t.

SPOILER vége

Hogy ki a célközönség? Én mindenképpen. A tízéves unokaöcsém is. Én azért, mert minden alkalmat meg akarok ragadni arra, hogy visszarepüljek a gyermeklét varázsába, ahol rémekkel küzdöttünk a barátokkal, testvérekkel, ahol a ház mögé bújtunk a félóránként elhúzó busz elől, mert hát ugye ha meglátnak, akkor az ellenség (az utasok) be tudja mérni a hadállásainkat. A tízéves meg azért érti, mert ugyanezzel a jelrendszerrel dolgozik. A gyilkos mókusok egyenlőek a szemét osztálytársakkal, a Sötét Úr a rettegett apa, az óriás troll meg a nagyobb iskolatárs, aki mindenkit riogat azzal, hogy pénzt kér a mosdóba való belépésért. A tízéves érti ezt, mert ugyanezek a problémái. A felnőtt is érti (ha akarja), mert ő megküzdött ugyanezekkel. És most is ugyanilyen nyavalyái vannak, csak nem pisifelelősökkel, hanem bunkó főnökkel szenved.

AnnaSophia Robb és Josh Hutcherson elbűvölőek. A kislány már a Charlie és a csokigyár című elmebeteg opusban is nagyon tehetségesen rágta és fújta a rózsaszínű rágót, a fiú meg egy merő báj és szív. Kedves, félszeg, abszolút hiteles volt a szerepben. AnnaSophia meg sokra viszi még, rendkívül ügyes és kellemes jelenség. Zoey Deschanel abban az apró szerepben pedig megvalósított mindent, amitől egy tizenkét éves srác szerelembe esik.