Szép remények - modern és meglepően nem amerikai PDF Nyomtatás E-mail
pusztai_zseni / 2010. április 13. kedd, 10:33

great_expectationsCharles Dickens ezerszer feldolgozott és mindennemű formába átültetett, 1860-as regényét 1998-ban Hollywood is újra megtalálta egy Ethan Hawke-Gwyneth Paltrow huzavona erejéig. Méghozzá meglepően érzékenyen és értő módon nyúlt a témához. Az eredeti sztori és a szereplők bonyolult kapcsolata, valamint jellemrajza nehezen átültethető filmbe (megkockáztatom, szinte lehetetlen - ez van, van, ami írásban tökéletesen működik, filmen meg sehogyse mutat), ennek megfelelően kicsit felszínes is maradt, nem tudta a bravúrt véghezvinni. Viszont talán a legfontosabb elemével operált, méghozzá a két főhőst egymáshoz kötő szálak boncolgatásával és szenvedésével. Mindezt átrakta az 1980-90-es évek Amerikájába (hová máshová?), megkereste hozzá a világ egyik legjobban fényképezhető és legizgalmasabb városát, New Yorkot, s eladta két szép és igen tehetséges színésszel.


Finnegan Bell árva, nővére és annak élettársa neveli a floridai tengerparton. A fiú naponta ötször belegázol a tengerbe, hogy halakat rajzolgathasson a jegyzetfüzetébe. Mrs. Dinsmoor, egy környékbeli gazdag, ám egy ősrégi szerelmi csalódásba belebolondult idős asszony gardedámnak fogadja a fiút. Finn hetente szorgalmasan jár hozzá, táncol a nő unokahúgával, Estellával, lerajzolja, majd lerajzolja újra, újra, újra, mígnem a fiú szobájának fala csak a lány portréjával lesz tele. Így nőnek fel, és akkora társadalmi szakadék tátong köztük, hogy a reménytelenül szerelmes fiú csak a csodában bízik. Bátortalan gyerek, de mindig ott az utolsó szalmaszál. Estella neveltetéséből adódóan semmivel nem biztatja, csak nagy néha tör ki a félelmeiből és előítéleteiből felhúzott falak közül. Kilép a tulajdonképpen sosemvolt kapcsolatból, Európába utazik tanulni, világot látni. A fiú kénytelen felnőni, felhagy a festéssel. Évek múltán ismeretlen ügyvéd keresi meg, és New Yorkba invitálja, hogy ott kibontakoztathassa tehetségét. A fiú minden gyanakvása ellenére kapva kap az alkalmon, hogy befuthasson mint festőművész, menő legyen, és a lánynak már ne kelljen szégyenkeznie miatta.

Szenvednek. Kegyetlenül. Ez a két ember szereti egymást, de annyi akadály van közöttük, aminek legyűréséhez igen nagy bátorság kell. Édes-bús huzavona, érzékenyen jelenik meg, milyen a szerelem, mennyi kínlódással jár, ha olyat szeretsz, akit nem kellene, vagy nem lenne szabad (mintha ezen múlna...). Látjuk, milyen az, ha egy lányt a férfiak kikészítésére nevelnek régmúlt sérelem miatt; és hogy miképpen törik össze egy ártatlan, tiszta szív (mindenféle giccs és szirupos máz nélkül - meglepő, de tényleg így van). Nem nyúlós, nem ragadós, nem hollywoodi "lefolyik a vászonról a varázslattól", hanem egyszerű, emberi, átélhető. Lélekrezdüléseket látunk és érzékelünk, amire Finn narrációja rá is tesz egy lapáttal. A film ebből kifolyólag nem éppen tempós, nyugodtan, de feszülten halad előre. Sokszor a zene adja a ritmusát, a klasszikus és modern zenéből összeválogatott témák remekül vezetik a cselekményt. A klasszikus része pedig erősen visszautal az eredeti műre.

Valóban nem amerikai, nem álomgyári. Nem hatásvadász, nem klisés, viszont szerethető - a történet. A szereplők, nos, velük azért akad némi probléma. Estella karakterét percenként lehetne szívlapáttal agyonverni, Gwyneth Paltrow hideg angolsága meg csodásan passzolt ehhez, kellőképpen lehet is utálni a lányt. Igaz, rejtve azért csak megmutatja, hogy érez, és az élete nem csupán a sznob barátokkal történő iszogatásból és békés dohányozgatásból áll. Finn persze sajnálatra és szeretetre méltó, végtelenül kedves és zavarodott, útkereső karakter. Mindig kitörni vágyó, izgalmas életet élő. A szíve, az az egyetlen érzés, ami az életét kitölti viszi előre, olyan adrenalinnal és töltettel látja el, annyira erősek a vágyai, ami évek hosszú során tartja életben. A lány annyira inspirálja, mint senki más - olyan neki a lány, aki csak keveseknek adatik meg, vagy csak kevesen veszik észre. Paltrow éppen a Szerelmes Shakespeare utáni Oscaron volt túl ezen alak megformálásakor, hát, ilyet is tud, mondhatnánk (a hidegség jól áll neki, ezt tudja igazán, avagy lásd még: A nő kétszer). Ethan Hawke meg ügyes, róla mindig is tudtuk, már a Holt költők társasága óta. A mellékszereplők is mind odatették magukat, már Robert De Niróért megéri az egész, de Anne Bancroft Mrs. Dinsmoor szerepében lubickol (ha esetleg többször nézzük a filmet - igen, igen, töbszörnézős - érdemes az ő szemszögéből figyelni az eseményeket, mert ő a mozgatórugó), és a többiek, Chris Cooper és Hank Azaria is kaptak egy-két jó jelenetet.

A fő karakterek életre kelnek, bár az ember szívesen kibontaná még kicsit a tulajdonságaikat. De tényleg nem róható fel, valamit be kellett áldozni az érthetőség és a viszonyok bemutatásának oltárán. De így sem érezni, hogy egyoldalúak lennének, vagy nem szisszen fel a néző, hogy most ez mi, miért kell nekem két érdektelen ember vergődését néznem. Megfogja a nézőt, valamivel nagyon. Talán azzal a két szökőkutas csókjelenettel - de azzal nagyon. Nagyon-nagyon.

Módosítás dátuma: 2010. április 13. kedd, 10:40

Lájk! :)

Partnereink!

filmtrailer uj

filmhirek

horrorblog

filmindex

filmdzsungel

sorozatportal-mini

pocokfelirat

koczy blog

filmklub

tarhely

illatosut4

tamklub

cms

rs

PageRank féle...